Ki az a Vieira Lívia és miért is bízhatsz meg benne?

Ha kíváncsi vagy ki is az a Vieira Lívia, és lehet-e nála olyan tudás, amivel segíthet neked, akkor jó helyen jársz! Hozz egy jó kávét vagy teát és elmesélem a történetemet, benne több tanulsággal, amit talán magad is hasznosítani tudsz majd a festős kalandodban.

Miért írtam ezt a novellát és egyáltalán miért kellene elolvasnod?
2 oka lehet annak, hogy érdemes ezzel időt töltened:

1️⃣ Ha újonnan találkozol velem, akkor bizonyára (nagyon) bizalmatlan vagy velem szemben. Talán valamennyire érdekel az aktuális ajánlatom, csak épp vacillálsz… “Ki ez a nő? Olyan fura neve van. Nagyon nyomul. Miért is tudna nekem bármi hasznosat mutatni?” – merül fel benned jogosan a kérdés. Kukkants bele egy kicsit a történetembe, amit nagyon őszintén írtam, és utána döntsd el magad, hogy lehet-e nálam bármi olyan tapasztalat, ami építhet téged, segíthet Neked a festésben.

2️⃣ Ha pedig most szeretnél elkezdeni festeni tanulni, akkor inspiráló és tanulságos is lehet a történetem. Vannak benne csavarok, útvesztők és labirintusok, talán ezért pozitív, és inspiráló.

A kezdetek

Ott kezdeném, hogy egészen 7-8 osztályos koromig nem szerettem a rajzot, mert nem tudtam mit kezdeni azzal az instrukcióval hogy: “Rajzoljatok valamit!” És amikor megrajzoltam a “valamit” 4-est kaptam rá minden indok nélkül.

7. osztály vége felé kaptunk egy új rajztanárt, akivel viszont már sok értelmes dolgot csináltunk órán. Tanulmányokat, csendéleteket rajzoltunk, ceruzával, tollal, különböző grafikai technikákkal, és még egy kis művtöri is volt. Ez a tanár szakkört is indított, és egyszer csak meginvitált: “Lívia, úgy gondolom szépen rajzolsz, érdemes lenne folytatnod” Mivel az a gyerek voltam, aki szinte minden szakkörnek tagja volt (színjátszó, tesi, néptánc, társastánc, francia, angol stb.) ezért már röpültem is, nem kellett kétszer mondani 😀

Amikor ugyanebben az évben bekúszott a tantervbe a kémia, jött valami kattanás, és úgy gondoltam: “Ez az! Kémikus leszek!” Ezt a badar ötletemet még az is jól megtámogatta, hogy megnyertem az iskolai kémia versenyt. Ezt egy jelnek tekintettem 🤪

Most mondjam, hogy “Hála az égnek” de ez az álom szerte is foszlott, amikor olyannyira mellélőttem a középiskolai felvételikkel, hogy sehová sem vettek fel, és ott álltam tavasszal középiskola nélkül, teljesen összetörve 😢🥺

Anyukám fejvesztett telefonálásokba kezdett, hogy kiderítse, van-e még valahol hely, és pótfelvételi, és sikerült a Veres Pálné Gimnáziumban időpontot kicsikarni. De amikor megtudtam milyen osztályba, akkor nagyon elkámpicsorodtam. Csak a “humán” osztályba volt hely, és oda minden gond nélkül fel is vettek, így a kémikus pálya már ment is a kukába, mert akkor 14 évesen meg voltam róla győződve, hogy a “humán” osztályból semmi esélyem nem lesz bekerülni az egyetemre, kémia szakra. Ja, azt elfelejtettem hogy hozzátenni, hogy ekkorra már megnyertem az iskolai rajzversenyt is, így ezt tekintettem a második jelnek. Beletörődtem, hogy nem kémikus, hanem akkor művész leszek.

És a jelek folytatódnak

Az általános suli vége, nem csak a középiskola kezdete miatt volt különleges, és izgalmas, hanem azért is mert a 2. kerületből elköltöztünk egy Budapest határa melletti kis településre. A szomszédokkal való ismerkedés közben kiderült, hogy éppen a mi utcánk elején lakott egy festőművész, akihez be is kéredzkedtem egy kis okításra. Isten adta 3. jel pipa ✅

De mondok még egyet. A Veres Pálné Gimnázium az 5. kerületi Veres Pálné utcában van, és szintén ennek az utcának a végén volt a híres Dési Huber Képzőművészeti Kör. Hát persze, hogy ezt is secc-pecc megtaláltam, és már be is iratkoztam. Így festettem és rajzoltam végig a gimnázium első osztályát, kisebb-nagyobb sikerélményekkel.

Így festettem és rajzoltam végig a gimnázium első osztályát, kisebb-nagyobb sikerélményekkel. A következő évben viszont váltottam. A festést abbahagytam, mert akkor úgy gondoltam, hogy az idős festőművész “bácsi” által tanított tájképfestészet maga a festészet, és éreztem, hogy én nem erre leszek hivatott. A Désiben nagyon sokan készültek mindig a felvételire, és ott meséltek a többiek arról, hogy milyen az “ipar”, és milyen a “képző”. Akkori élményeim alapján döntöttem úgy, hogy nem festőművész, hanem inkább iparművész szeretnék lenni. Mazsolázgattam a szakok között, mindig meglestem a többiek munkáit, amikor konzultáltak a tanárral, és egy olyan igazi csajos szakot, a Textil szakot néztem ki magamnak. Nagyon menőnek gondoltam, hogy lehet ruhatervező iparművésznek is tanulni, mert ezelőtt erről még soha nem is hallottam.

Textiltervező

Nemcsak a festést hagytam abba, hanem az egyik osztálytársam révén rajziskolát is cseréltem, még jobban tetszett, mint a Dési. Ez volt a Budai Rajziskola, és oda jártam 4 éven keresztül, egészen addig, amíg felvettek. Szóval igazából az itteni tanáraimnak (Módi Péter szobrász-restaurátor, Kemény Péter keramikus, és Bráda Judit bőr-, és cipőtervező iparművész) köszönhetek mindent, és őszintén meg is mondom, rájuk tekintettem úgy igazán az életem inspiráló tanáraiként, mert sajnos se a középiskolában, se az egyetem alatt nem fogott meg úgy igazán senki, nem volt meg a szikra senkivel.

Aerobik láz

Van valami, amit eddig még nem említettem, és ez az, ami részben megmagyarázza az egyetem utáni majdnem 1,5 évtizedes kitérőmet. A 2. kerületben éppen a Budai Táncklub mellett laktunk, és amióta eszemet tudtam, mindig is szerettem volna jazz-balettra, művészi tornára járni. Nagyon irigyeltem a lányokat, akik ki-be járkáltak az impozáns kapun, és minden nap láttam őket, hallottam a kiszűrődő élő zongorazenét, a tanárok számolását.

Budai Táncklub

Mire anyukám megadta magát, már 8-9 éves lehettem. Elmentünk a beiratkozás napján, viszont falakba ütköztünk. A mai napig se értem miért, de nem vettek fel, mert közölték, hogy túlkoros vagyok. Máshol nem próbálkoztunk, mert elhittük, amit a “profik” mondtak.

Igen, jól érzed, ez egy nagy trauma volt. Mindig is szerettem mozogni, szerettem a tesi órákat, de inkább a táncosabb, tornásabb dolgokat. Így esett, hogy a középiskola első tanévének a végén egyik osztálytársammal elhatároztuk, hogy formába hozzuk magunkat, elkezdünk aerobikozni. Szerelem volt első látásra. Imádtam a zenét, imádtam a koreográfiákat, mindent rögtön megjegyeztem, minél nehezebb volt valami, annál jobban élveztem. Szinte minden nap mentem. A tánc iránti éhségemet és vágyódásomat maximálisan csillapította.

Ennek megfelelően a hátralévő középiskolás éveimet ez a 2 dolog töltötte ki: edzések és rajz. Trióban indultam mindig 2 másik társammal. Voltak szép eredményeink is: Országos Bajnokság 3., Európa Bajnokság 2. helyezés, világkupás szereplések stb, de ez nem is annyira fontos. Azért írok Neked erről, mert meglepő módon az aerobiknak vannak kapcsolódási pontjai az élményfestéssel 😉 Olvass még tovább, remélem a sztori végére összeáll majd a kép 😍

Az első munka

1 év aerobikozás után, gimi 2. osztályának nyarán már aerobikoktatóként dolgoztam. Még nem töltöttem be a 17. évemet, de már felnőtteknek tartottam órákat. 💪 És többségében meg voltak velem elégedve. Bókoltak, bíztattak, megdicsértek, és kérték, hogy legyek még többször, egyszóval nagyon megdobta az önbizalmamat, egyre inkább megszerettem az “oktatást” (mert egy 17 éves azért még nem tud tanítani) Valószínűleg ezért is tudtam egyre nagyobb energiákat, szenvedélyt, jókedvet sugározni, mert imádtam csinálni. És előrevetítem, hogy velem maradt egészen mostanáig.

Érettségi után ki kellett hagynom 1 évet, mert nem vettek fel rögtön az egyetemre, és ezalatt az 1 év alatt az aerobik lett a főfoglalkozásom. És közben ezerrel készültem a felvételire. Minden reggel úgy feküdtem, és úgy keltem, hogy azt mantráztam magamban: “Igen, sikerül! Felvesznek!” És amikor napközben még eszembe jutott, akkor is elmondtam vagy még 100x 🙂 És felvettek! 🙏🥳

Egyetemi évek és a magyar valóság

1 hónapot jártam az egyetemre és világossá vált számomra, hogy a versenyzés, sőt a hétköznapi óratartás se fér bele többé az életembe, főleg, hogy iszonyat messze laktam a sulitól. Így elköszöntem az edzőktől, és az óráim többségét leadtam. Csupán hétvégén hagytam meg 1-2 órát a magam örömére, és a fittségem megtartására. Egy kis idő elteltével persze ezeket is le kellett mondanom, mert már ez se fért bele az időbe.

Mielőtt felmerülne benned a kérdés, hogy mi a túró az a textiltervezés, sőt a nyomott anyag tervezés, akkor már válaszolok is. Kb. minden, ami a mai világban textilanyagból van, és nem egyszínű, és mintákat látsz rajta, azt valaki megtervezi. Nézz körbe a lakásodban: minden lakástextil, bútorhuzatok, ágynemű, függöny, terítő, de még a tapéta is idetartozik. Az IKEA pl. rengeteg nyomott textilt gyárt. A másik nagy terület pedig a ruhaanyagok, minden, ami mintás és nem egyszínű. A “nyomott” szócska pedig a technológiára vonatkozik, a textil mintája nem szőve, kötve van, hanem a felületére van “festve”. Olcsóbb, egyszerűbb, gyorsabb, és változatosabb technológia, mint a szövés, meg kötés.

Gyönyörű szakma, viszont ahogy haladtam előre a tanulmányaimban, egyre inkább zuhantam bele a magyar valóságba. Egyre világosabbá vált számomra, hogy Magyarországon nincs ebben a szakmában munkalehetőség. 1 db éppen haldoklóban lévő  textilgyár volt, ahol 20 éve dolgoztak ugyanazok a tervezők. A pánik egyre nagyobb lett, mert elképzelni se tudtam, hogy fogok így ebből a szakmából megélni. 😰😨😱

Néha beszélgettünk az éppen diplomázókkal, mihez kezdenek majd ha befejezik. Sokan mondták, hogy kezdetben elmennek majd tanítani (mivel lehetett egy tanárszakot is felvenni a művész szak mellé) és mellette egyéni megrendelésekben reménykednek. Az egyéni megrendelésekhez viszont kapcsolatok kellenek, és inkább a tehetősebb társadalmi rétegből, illetve egy műhely, aminek berendezéséhez, fenntartásához kezdőtőke kell. Nekem sajnos se kapcsolataim, se kezdőtőkém nem volt, és ilyenre semmi esélyem se volt, mert nem származom tehetős családból. A szüleimtől az egyetem alatt annyi támogatást kaptam, hogy velük lakhattam, tehát a “koszt és kvártély” megvolt 🫣🙏❤️ de az egyetem alatt végig dolgoztam, hogy ne kelljen tőlük pénzt kérni. Olyan munkákat kerestem és vállaltam, amiből azért volt elég pénzem. Dolgoztam a Kempinski hotelben hostessként, kaszinóban recepciósként, a Sziget fesztiválon nyáron kávézóban. Amikor már felsőbb éves voltam, és nem volt annyira húzós az órarend, ismét bevállaltam 1-2 aerobik órát is.

Egyetlen esély

A pánik egyre nagyobb lett, és nem tudtam hova tovább. 🥺🤔 2003-ban végeztem, és akkor még nem voltunk uniós tagok, nagyon nehéz volt külföldön munkát vállalni. Egyáltalán nem úgy ment, mint most. Elkezdtem nézegetni az ösztöndíjakat, hogy ezzel talán egyszerűbb lenne kijutni valahogy. És mivel beszéltem franciául, és Párizs a divat fővárosa, úgy gondoltam, hogy próbát teszek, jelentkezek a Francia Állami Ösztöndíjra. És sikerült! 🙏🥳 Kaptam még 1 évet ajándékba, hogy kitaláljam hogyan tovább.

Párizs elképesztő lehetőség volt, de sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem 😢 A mai napig imádom Párizst, Franciaországot, a szívem csücske, de nagyon nehéz volt abban az időszakban, egy ekkora világvárosban, a kreatív és divatszakmában, kelet-európai fiatal lányként érvényesülni. Sajnos nem volt meg hozzá a kellő mennyiségű önbizalom, és “vastag bőr”. Nem sikerült munkát találnom az ösztöndíj alatt, és hiába lettünk 2004. május 1-én EU tagok, a szabad munkavállalás nem volt biztosítva számunkra, így munka híján az ösztöndíj lejárta után haza kellett jönnöm.

Szerelem, házasság, kudarc

Őszintén szólva a hazatérés gondolata, annyira nem érintett nehezen, mert még mielőtt kimentem, találkoztam a férjemmel, szerelmes lettem. ❤️‍🔥 Ő Budapesten, Magyarországon képzelte el akkor a jövőjét. Eljött Párizsba meglátogatni, de nem fogta meg annyira a hely, sokkal jobban tetszett neki Magyarország. Ő amúgy brazil, és az ő családnevét viselem, tehát már meg is magyaráztam ezt a furcsa hangzást 🇧🇷

Hazaköltözés után régi osztálytársam révén kaptam egy ásatáson technikai rajzoló állást, de ez csak a nyárra szólt. Így valamennyire biztosítva volt a megélhetés, de ez nem jelentett túl sok pénzt. Ezalatt folyamatosan bújtam az álláshirdetéseket, hátha találok valamit, próbáltam elhelyezkedni grafikusként, reklámügynökségeknél bármilyen kreatív munkakörben, de nem jött össze. Emellett próbáltam magyar művészeti ösztöndíj programokra bejelentkezni, az is sajnos mind sikertelenül. Gondolhatod, nem voltam túl jó passzban. 😕

A döntés, hogy feladom

Hónapokon keresztül próbálkoztam, mire találtam egyetlen 1 db. szakmába vágó álláshirdetést: egy kínai cég keresett “ruhatervező grafikust”. Nem hallottam még ilyen pozícióról, nem nagyon értettem mit kellene csinálni, de beadtam az önéletrajzomat, pro aktívan fel is hívtam őket, és megbeszéltünk egy állásinterjút. Nem beszéltek se magyarul, se angolul, így a tulajdonosokkal nem nagyon tudtam dűlőre jutni. Volt egy magyar munkatárs, aki elmondta mi lenne a lényeg, és rögtön kellene is egy próbamunkát csinálni. Ez a feladat abból állt, hogy egy lefotózott ruhadarab technikai digitális rajzát kellett elkészíteni a számítógépen, abban a meghatározott programban, amivel ők dolgoztak. Gondolom tudod, mire megy a kínai ruhaipar. Koppintásra. Vagyis le kellett koppintanom egy másik cég által megtervezett ruhadarabot. 😤🤯A legjobb része csak most jön. Figyelj! Mindezt időre kellett❗️ Nézték stopperral az időt, hogy ki csinálja meg a leggyorsabban ❗️ És aki a leggyorsabban dolgozott, azt vették fel. Olyanokkal “versenyeztem” együtt, akiknek semmilyen ruha, és textilipari tudása nem volt. Teljesen elhűltem. 😳 Persze adtam egy esélyt, hátha. Nekikezdtem, de 5 perc után már közölték is, hogy nincs értelme folytatnom, mert ennél az időnél már voltak többen is gyorsabbak, így megköszönték, hogy odafáradtam. 

Ez annyira rosszul érintett, és traumatizált, hogy feladtam.😭😓 Eldöntöttem, hogy lezárom, elengedem, nem próbálkozom többet, elegem van, és nem veszek többet se ceruzát, se ecsetet a kezembe, nem vesztegetem ezzel tovább az időmet.

Az aerobik már nem volt opció, hiszen bejelentett főállásra volt szükségem. Nappali tagozatos diákként nagyon jó volt, de magánvállalkozóként annyira már nem érte meg. És ezután a döntés után kb. azonnal lett egy akkoribban jól fizető, menő állásom az IBM-nél, angol nyelvű irodai munkakörben.  

Terhesség, szülés, hízás, ZUMBAAA

Innen mentem GYES-re 2006-ban, amikor megszületett a kisfiam. A terhesség közben meghíztam, ami szülés után is rajtam maradt és mint sportos ember, nagyon rosszul éreztem magam. Szerettem volna mozogni, lefogyni, de nem nagyon tudtam eljárni sehová, így maradt az otthoni táncolgatás YouTube videókra. Volt egy kedvenc videóm, amit vagy százszor végigtáncoltam. Kíváncsi vagy? Lehet már láttad is 👉Ide kattints ha érdekel 🤪 Szóval teljesen belebolondultam a Zumbába❗️ Úgy gondoltam, hogy a gyereknevelés mellett tökéletes elfoglaltság számomra a napi 1 Zumba óra.

A Zumba 2006-ban még Amerikában is nagyon új volt, alig tudott róla valaki, nemhogy Európában, Magyarországon. 2007-ben bejelentkeztem 1-2 Fitness stúdióba, hogy szeretnék ilyen jellegű táncos fitness órákat tartani. Nagyon sokat kellett kilincselnem, hogy valahol befogadjanak, de végül találtam viszonylag neves helyeket, illetve a külsőbb kerületekben, 16-17. kerületben is kaptam lehetőségeket. Ott laktam akkor, és a közelség fontos szempont volt. Közben meghirdették az első oktatói kurzust Olaszországban, amit 2008-ban el is végeztem, így hivatalosan is oktató lettem, mégpedig a legelső Magyarországon. 2010-ben megszerveztem egy jó kis riportot az RTL-en (👉Ide kattints, ha érdekel) aminek következtében kitört a Zumba láz, és így tudtam végre főállású Zumba oktató lenni.😍💪🙏

A „szakma” kritikája

Ennek nagyon örültem, és már egyáltalán nem érdekelt az a rengeteg negatív megjegyzés, milliónyi negatív kritika, beszólás, amit a “szakma” zúdított rám előtte. Iszonyat sokat savazták a Zumbát, és amikor elkezdték a Fitness termekben, illetve tánciskolában keresni az emberek, hogy “Mikor lesz már végre Zumba óra itt is?” akkor szembesült a “szakma” vele, hogy nincs értelme arról diskurzust folytatni, hogy ők mit gondolnak “szakmailag”, ha az emberek jól érzik magukat a Zumba óra közben, és ezt szeretnék csinálni. 🤩

Mind a fitness, és mind a táncos szakma olyan bődületes “szakmai” érveket talált ki, miért nem jó a Zumba. Veled egy ilyen butaságot se szeretnék megosztani, viszont egy jó ideje szerintem már azon gondolkodsz, mi köze mindennek az élményfestéshez? 🤔 Hát pont csak annyi, hogy mi emberek sajnos olyanok vagyunk, hogy az újdonságokat, még a világmegváltó okosságokat is (pl. lapos vagy kerek a Föld) fenntartással, teljes felháborodással, szentségtörésként fogadjuk, és megpróbáljuk lehurrogni. És csak utána próbáljuk körbejárni, meghallani, megérteni, miről is lenne szó, és valaki még így se tudja befogadni. 

Ha a festészetből szeretnék Neked példát felhozni, akkor gondolj az Impresszionisták első bemutatkozására, amit akkor iszonyat nagy botrány és felháborodás követett, ma pedig Monet-t a legnagyobb festők egyikének tartjuk, képei dollármilliókért kelnek el. Minden újdonság mozgatóeleme az, hogy a megszokottól eltérő, és más gondolaton alapul. És ezt nehéz megérteni, nyitottsággal fogadni.

Visszatérve a Zumbára, a lényeg az, hogyha én mint oktató, több száz ember életébe be tudom csempészni vele a mozgást, az egészséges életmódot, boldogságot, jókedvet, flow élményt, kikapcsolódást, feltöltődést, akkor úgy gondolom, semmilyen egyéb “szakmai” kritika és magyarázat nem állja meg a helyét. Mert az az ember a fontos, aki átéli a Zumba által okozott élményeket, és leginkább a mozgással testalakulással, életmódváltással kapcsolatos SIKERÉLMÉNYT, és nem az a “szaktekintély” aki a saját véleményét szajkózza, ami által próbálja magyarázni a bizonyítványát, és hogy miért nem jó, és nem “szakmai” a Zumba. Illetve, ha én, mint oktató szeretem, és élvezem, amit csinálok, akkor az másokat is inspirál, és motivál. Küldök egy harmadik videót is, remélem Neked is átjön róla a pozitív energia Ez már tényleg csak én és a Zumbás diákjaim klipje 😍 Hosszú lesz, bocsi 👉Itt nézheted meg, ha érdekel 😍

És akkor még egyszer: mi köze van végre mindennek az élményfestésnek? Hát kb. ugyanez a helyzet. Az élményfestést sokan savazzák a “szakmából” és képzeld még az autodidakta “hobbifestő” közösség is úgy érzi néha, hogy kritizálhatja azt, aki ilyen foglalkozásokat tart, illetve aki részt vesz rajta. A szakma szerint a festészeti tanulmányokat rajzzal kell kezdeni, és csak utána lehet ecsethez, színekhez nyúlni. És ha nem tudsz rajzolni, nem lehetsz jó festő (és Van Gogh?🧐) Az autodidakta “hobbifestő” kritikák meg azt hangoztatják, hogy az élményfestés nem jó, mert nincs idő kidolgozni a részleteket, így nem lesz minőségi a kép, mert 2-3 óra alatt, nem lehet minőségit alkotni, vagy hogy “nem hasonlít eléggé”. Az ilyeneken mindig mosolygok magamban, és sajnálom, hogy sokan elhiszik, hogy így meg úgy KELL festeni.

Szóval engem soha nem érdekel, hogy ki mit mond, hogy KELL festeni, mert a festészetben nincs olyan, hogy KELL ❗️A legfontosabb számomra ismét ugyanaz, mint anno a Zumbában. Hogy ha TE még soha nem festettél, akkor próbáld ki, és ha jól érzed magad közben, SIKERÉLMÉNYED van, tetszik, élvezed, szereted a képet, büszke vagy rá, akkor továbbléphess, ha akarsz. És 2019 óta, amióta megnyitottam az élményfestő stúdiómat Sopronban, és Szombathelyen, rengeteg olyan emberrel találkoztam, aki rájött arra, hogy ez mennyire jó móka, kikapcsolódás, énidő, és önismeret egyben, egy pszichés és mentális egészségmegőrző tevékenység. És ők tényleg csak a suliban festettek legutoljára, és mégis elindultak a kreatív önmegvalósítás útján, mert soha nem késő. (Itt küldök egy másik cikket 👉 Nézd meg milyen híres, elismert művészek kezdték a pályát, jóval az életük dereka után)

Tanári diploma, visszatérés, találkozás az élményfestéssel

De engedd meg, hogy visszatérjek a sztorimhoz, mert még nincs vége. Még mindig csak ott tartottam, hogy Zumbázok, és még továbbra se húztam egy vonalat se sajnos. Szóval éppen nagyban Zumbáztam, mikor bevezették a mindennapos testnevelést a tantervbe, és kb. fogdosták a fitnessoktatókat, sportoktatókat, hogy el tudnának-e vállalni 1-2 tesiórát. A tanároknak, és bármi egyéb felsőfokú képzettséggel rendelkezőknek hirdettek egyetemi kiegészítő képzéseket is, hogy a hiányzó tanerőt pótolni tudják. De ez még nem tesitanári diploma volt, hanem úgy nevezték, hogy “testnevelő instruktor” Én jelentkeztem egy ilyen képzésre, mert úgy gondoltam, nagyon mókás és hasznos is lenne, ha az iskolában tartanék Zumbát gyerekeknek tesi órán. Gondoltam, biztos jobban örülnének, mint a szekrényugrásnak. 

Ezt a képzést elvégezvén a tanáraim azt ajánlották, mehetnék tovább a rendes tesitanári szakra is, ha lenne már egy tanárim valamiből. “Nincs véletlenül tanárija?” kérdezték. Mondtam, hogy sajna nem, de brahiból felmentem az ipar és képző oldalára, milyen képzéseik vannak, és rögtön láttam, hogy adott számomra a lehetőség, hogy levelezőn művésztanári diplomát szerezzek. Így bejelentkeztem a képzőre, mert ők jobb időbeosztásban szervezték meg ezt a képzést. 

2016-ban 13 év kihagyás után kerültem újra a művészet közelébe, és minden gyönyörű emlékem visszajött, amikor legelőször beléptem abba a csodás épületbe, az Andrássy úton. Megcsapott a festék szaga is, és eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, valamit csinálnom kell, valahogy vissza kell kanyarodnom az eredeti elképzelt csapásirányba, hiszen én ezt is imádtam csinálni. 

Az egyik csoporttársam beszélt nekem először az élményfestésről, aki a legelső budapesti stúdiónál dolgozott. Mivel kihagytam jó sok időt, nem nagyon voltam képbe ezen a területen. Hazamentem, ismét felnyargaltam a youtube-ra, és már megint Amerikában találtam magam 😜 Ráleltem a lenyűgöző Bob Ross 👨‍🎨 videókra, amelyeket órákig el tudtam nézegetni, és ugyanúgy beleszerettem az egész koncepcióba, mint anno a Zumbába. Elhatároztam, hogy megcsinálom, visszatérek, nyitok egy élményfestő stúdiót, és tanítani fogok. Persze előtte még gyakorlok egy kicsit, hogy visszakapjam a szunnyadó képességeimet 🖌️

Költözés, stúdiónyitás

Ennek az elhatározásnak azonban még váratnia kellett egy kicsit magára, mert a tesitanár diploma tervét azért nem vetettem el, főleg hogy már 2 év munkája volt benne. Tudtam hogy ez lehet az utolsó év, amikor még lesz ez a képzés, így nem teketóriázhatok, ezt már be kellett fejezni. A másik ok, pedig a költözés volt. 40 Budapesten eltöltött év után Sopronba költöztem, mert a férjem időközben ezen a környéken sokkal több lehetőséget talált, leginkább a határ másik oldalán, Ausztriában. 

A 2016-17-es tanév nagyon kemény volt tanulásügyileg, és fizikailag is. Mégiscsak 40 évesen kellett szertorna gyakorlatokat megtanulnom, és bemutatnom, ami nem ugyanaz, mintha 20 évesen ugrabugrálna az ember 🫣 A meszesedő csigolyáimat szó szerint éreztem. De sikerült, kézbe vehettem ezt a diplomámat is, méghozzá kitűnő minősítéssel.

A folyamatos 3 éven keresztül egyetemre járásban elfáradtam, egy kicsit pihenni akartam. A tervemet nem felejtettem el, csak egy kicsit későbbre csúszott. De ami késik, nem múlik. Így végül 2019-ben nyitottam meg a stúdiómat először Sopronban, majd 2020 elején Szombathelyen. És innentől kezdve éreztem, hogy megérkeztem újra, a művészet végre ismét az életem része lehet. ❤️

Online oktatás

A 2020-as vírushelyzet hozta az életembe az online oktatás formáját, amit korábban elképzelni se tudtam, hogy ez segítség lehet az emberek számára, hogy ez tényleg hasznos lehet. A “Learning by doing” tipikus esete volt nálam, vagyis akkor tanultam bele, amikor helyzetben voltam, élesben csináltam.

Az igények, tapasztalatok, és visszajelzések révén született meg a mai Online Élményfestő Klub ötlete is. Rájöttem arra, hogy vannak olyan emberek, akiknek ez az online videós tanulási forma kifejezetten jobban fekszik, mint a személyes jelenléti, hiszen egy mozdulatomat akár 100x is vissza lehet tekerni, megnézni, kielemezni, próbálgatni, és ez elképesztő előnye a videós oktatásnak, főleg ebben a műfajban. A személyes festéseken ez nem lehetséges, mert minden ecsetvonást csak egyszer tudok megcsinálni, és ha valaki nem látta, akkor lemaradt.

Summa summarum

Ezzel történetem végére értem. Summa summarum csak annyit szeretnék útravalónak kihangsúlyozni, hogy remélem észrevetted a SIKERÉLMÉNY fontosságát az én személyes élettörténetemből. És, hogy mennyire destruktív lehet a sikertelenség, a rossz élmények, és mennyire nehéz ezt kivédeni. Mennyire fontos a megfelelő önbizalom, a támogató környezet, és egy kedves, türelmes tanár, aki hisz benned, és van egy pár kedves szava hozzád.

Teljesen meg vagyok róla győződve, hogy az élményfestés koncepciója csakis pluszt adhat hozzá az életedhez. A rengeteg sok stílus és téma révén, kockázatmentesen kipróbálhatsz mindent. Ha már az elején érzed, hogy valamit annyira nem élveztél, akkor valószínűleg az a téma, technika nem Neked való, léphetsz tovább, kipróbálhatod a következőt.

Emlékszel a történetemből, amikor 16 évesen 1 éven keresztül tájképeket festettem posztimpresszionista stílusban a festőművész úrral. És rájöttem a vége felé, hogy ez nagyon nem nekem való? Na Veled ez ilyen formában nem fordulhat elő, hiszen a klubnak köszönhetően Neked nem kell 1 évet eltöltened felnőttként egy olyan dologgal, ami nem villanyoz fel. Ha érzed, pl. hogy a tájképek nem Neked valók, keress más témát, és próbáld ki azt. Ha a realista stílus idegesít téged, próbáld ki az absztraktot. Vagy épp fordítva. Ez az egyik legnagyobb előnye az élményfestésnek. Kockázatmentesen próbálhatsz ki nagyon sok témát, technikát, stílust, és gyorsan megtalálhatod mi az, ami Téged megmozgat és motivál. Mindeközben, minden képpel tanulsz valamit, gyakorolsz, és fejlődsz.

Végszó, egyúttal köszönöm az idődet, figyelmedet

Mindenképp gratulálok, hogy végigolvastad vagy akár csak átfutottad ezt a históriát! Manapság nehéz eldönteni kiben bízhatsz igazán, ki mögött rejlik valódi mélység és tartalom. Célom szerint sikerült jobban megismerned az emberi értékrendemet és a szakmai tapasztalatomat is a cikk segítségével. ❤️

Immáron remélem el tudod dönteni, méltó lehetek-e a bizalmadra, és ha úgy határozol adsz egy esélyt nekem a közös munkára, izgatottan várom, hogy szolgálhassalak! Akárhogy is döntesz, sok sikert és élményt kívánok Neked, a cikk kapcsán pedig várom a véleményedet, gondolataidat a hozzászólások között. 🥰

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük